Saját készítésű címerek

A levéltári kutatással, szinte egy időben, vele párhuzamban kezdtem el a címertannal, annak is a gyakorlati oldalával foglalkozni. Szerteágazó figyelmem (a szétszórtságnak egy lírai megfogalmazása), az élet egyik területén sem enged a dolgok legmélyére jutni, ahogy ebben a műfajban sem. Egy-egy motívum, címerkép, vagy attribútum értelmezése, boncolgatása nem az én világom, de a régi jelképek felszínre emelése, megmutatása nagyon is. A kiállítások kísérő szövegében is elnézést kértem a hivatásos, vérbeli heraldikusoktól, a néha nem túl pontos megjelenítésért, de felvállalom a népszerűsítő, ismeretterjesztő státuszt. Mindig szerettem rajzolni és mindig szerettem, régi, patinás tárgyakat, legyen az érme, vagy faragott szekrény. Sokan vagyunk így ezzel. Családtörténeti kutatásaim alatt, mindennap találkoztam levelekre nyomott viasz és száraz pecsétekkel, kastélyokon, kúriákon, fejfákon kifaragott, megfestett családi jelképekkel, egyszóval címerekkel. Először csak azonosításra használtam, aztán egy-kettőt leskicceltem, majd az első találkozónkra megfestettem egyet. Már az elején szerettem volna tartós és méretében is impozáns címereket készíteni. Így esett a választásom a 40x60 cm-es fenyőlapokra. Az első próbálkozásaimat már kidobtam, és a gyakorlat egy nekem elfogadható szintre juttatott. Számtalan ága közül a családi címerészettel foglalkozom, és ma már több mint 60 nagyméretű fatáblára festett címerem van. Külön kiemelem, pénzért megrendelésre nem vállalok, mert szerintem nincs olyan színvonalú, és ami még lényegesebb, anyagiakért nem tudok szívvel-lélekkel dolgozni. Ha pedig az nincs benne, akkor fakó lesz a címer. Sohasem szándékom az eredeti ábrázolás megmásítása, de mélységében nem megyek utána minden apróságnak. Igazából csak a nemzetségi címereknél improvizáltam és ott is csak a színekkel. Szinte hallom a felszisszenést, „csak a színekkel”, hiszen az egyik, ha nem a legfontosabb a családi heraldikában. Ezeket a jelképeket, Csoma József: Nemzetségi címerek című művéből vettem, ahol sajnos csak néhánynál tudott színeket is mellékelni. Ebből a korból, csak pecsét töredékek, illetve kőbe, síremlékbe faragott címerábrázolások maradtak, ahol a színeket nem tudták ábrázolni. Nagyáltalánosságban nem is eredetileg fennmaradt címereket mutat be, hanem az utód családok közös heraldikai vonásaiból következtetett vissza. A kezdettekkor saját szórakoztatásomra, illetve lakásom miliőjének megteremtése okán festegettem. A saját azután a rokon famíliák és csak az utóbbi évben kezdtem el szubjektív válogatás szerint, idegen családi címereket festeni. Az első 35-40 vasi kötődésű családoké, tehát a szűkebb pátria, azután kezdtem kifelé nyitni. Megfigyeltem, hogy a kiállításokon a mai ismert emberek családjának címerei keltik a legnagyobb feltűnést. Ekkor kezdtem ismert művészek, közéleti személyiségek ősi címereit festeni. Remélve, hogy általuk többen érdeklődnek és így többen látják a régmúlt mai tanúit. Szeretném elérni, hogy ez a gyönyörű művészet (no, nem az enyémről beszélek) ne kerüljön teljes feledésbe. Ezért próbáltam a gyerekeket is rávenni az alkotásra. Arról a szerepéről nem is beszélve, hogy a család, a rokonság összetartó erejét, ami a legújabb trendek szerint kiveszőben van, illetve arra ítéltetett, megerősítse. Sajnos, mint minden, amit a közvélemény a kiváltságosok régi életérzéséhez köt, magán viseli a sznobizmus bélyegét. Ezt kell valahogy levetkőzni, egyetemes tartalommal megtölteni, ugyanúgy, mint valamennyi nemesi eszményt. Ahol kiemelem a nemes szónak, nem az elmúlt időszakban rárakodott kiváltságos, élősködő értelmezése, hanem az emberi értékrendben, a jóra, szépre, önfeláldozásra való hajlam kifejezése.

Én például sok éve keresem Thury György családi címerét, eddig sikertelenül. Kérem a címerek mellé, mindenképpen írják oda a családnevet, mert csak így lehet eredményesen használni.