Trianon, az igazságtalan ítélet

A magyar nemzet történetének legfájóbb és legérzékenyebb pontjához érkeztünk. Az I. világháborút lezáró békekötéshez, mely a versailles-i Kis Trianon palotában köttetett. Nekünk magyaroknak a legfájóbb, mivel 1000 éves országunk területének 3/4-ét, lakosságunk 2/3-át vesztettük el, illetve vették el tőlünk. Legérzékenyebb azoknak, akik ezt ajándékba kapták és még közel 100 évvel az események után is bizonygatniuk kell, hogy szerintük jogosan. A legtöbb megajándékozott az őskortól indul, hogy bizonyítsa elsőbbségét e föld felett, de bizonyíték e korból mondjuk ki finoman, erősen kétséges lehet csak. Egy biztos, amire írásos és régészeti bizonyítékok garmadája van az az ezer éves Kárpát-medencei magyar élettér. Ha egy emberiségtől független bíróság hozna, hozott volna objektív ítéletet akkor a kis nemzetállamok időközbeni gyarapodása okán, kaphattak volna területi autonómiát, vagy akár határigazítást is, de nagyságrendekkel kisebb mértékben. De tudjuk, hogy itt emberek döntöttek és a többségi lobbi semmiképpen meg nem magyarázható ultimátumot nyújtott be hazánknak. Európa 93 éve bizonygatja, hogy ez megtörtént és ha nem is helyesen történt ezt nekünk el kell fogadni. Minden mást meg lehet kérdőjelezni, de ezt mi felejtsük el. Büntetlen nemzet nem létezik, mi sem vagyunk azok, de hogy ekkora bűnösök nem vagyunk, nem voltunk ezt minden értelmes ember tudja. Nem több, nem kevesebb lenne a megoldás, hogy területi és kulturális autonómiát kapjanak azok a területek, melyek közel 100 éve nyögik a másodrangúság terhét és még 100 év után is nagyon jelentős magyar lakossággal rendelkeznek. Nézzük meg mi vezetett idáig.

Az Antant 1916-ban titokban odaígérte Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény-Debrecen–Csongrád-Tisza vonalig a Román Királyságnak, ha az hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának. Miután Románia szinte azonnal vereséget szenvedett, majd különbékét kötött a Monarchiával, és csak a világháború utolsó napjaiban üzent újra hadat, az antant eleinte vonakodott elismerni a román területi követelések jogosságát.

A csúcson hárman vitáztak a magyar ügyről: Lloyd George brit miniszterelnök; Henri Berthelot francia tábornok, a francia hadsereg második embere és Francesco Nitti olasz miniszterelnök. A brit és az olasz kormányfő javítanának a magyarok helyzetén, a francia főtiszt viszont mereven ellenáll: Lloyd George felvetette, hogy 2,75 millió magyart, a teljes népesség egyharmadát akarják elcsatolni, és szerinte„ ezt a javaslatot nem lesz könnyű megvédeni".

„Berthelot: A statisztikai adatok közismerten megbízhatatlanok. Végül is kicsodák a magyarok? Magyarország lakosságát elnemzetietlenített népesség teszi ki. Az ország eredeti lakosai nem magyarok, hanem a korábban ott élő népek voltak. [...] Erélyesen kifogásolja a kérdés bármilyen formában való újra fölvetését. Ha most a Tanács, azon szándékától vezérelve, hogy kiengesztelje a magyarokat – akik egyébként is mindenkor különösen alattomos népségnek bizonyultak – újfent megnyitja ezt a kérdést, vajon mit fognak gondolni a szövetségeseink.”

Lloyd George szerint Berthelot önellentmondásba keveredett, mert ha egyetért az igazságos békével, akkor rugalmasabbnak kell lennie.

„Vajon lehetséges, hogy Berthelot úr tényleg azt hiszi, béke fog uralkodni Közép-Európában, ha idővel kiderül, hogy a magyarok követelései jogosak voltak, és hogy egész közösségeket – barmok módjára – átadtak Cseh-Szlovákiának és Erdélynek egyszerűen azért, mert a konferencia nem volt hajlandó a magyar ügyet megvizsgálni.”

Szerinte ez háborúhoz vezet, és a németek vagy az oroszok használják majd fel a magyarokat, vélekedett előrelátóan a brit kormányfő, aki bölcsessége ellenére is összekeverte a Románia és az Erdély szavakat. Lloyd George hozzátette, hogy bretonokon és a walesieken kívül az összes európai nép nagyon kevert, külön kiemelte a franciákat.

A vita végén Berthelot bevallotta, hogy a francia kormány már odaígérte a csehszlovákoknak, a jugoszlávoknak és a románoknak a megszállt magyar területeket, ezért nincs lehetőség tovább vitázni a határokról.

Lloyd George teljesen megrökönyödött azon, hogy a franciák a brit kormány jóváhagyása nélkül ilyen fontos ügyben már elkötelezték magukat. A vita azzal zárult, hogy a határok újratárgyalását nem jelentik be, de megvizsgálják, hogy bizonyos magyar igények nem méltányolhatók-e.

A gyakorlatban végül a francia álláspont valósult meg.

A magyar közvélemény így látta Trianont: „Felbontották Ausztriát, hogy ne tűrjenek Európában sok nemzet felett zsarnokoskodó egy államot. És egy Ausztria helyett csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, kisoroszokból álló Csehszlovákiát; csináltak románokból, magyarokból, németekből, szerbekből, bulgárokból, törökökből, tatárokból, cigányokból álló Romániát; csináltak szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, magyarokból, montenegróiakból, vendekből, románokból, albánokból, olaszokból, cincárokból álló Jugoszláviát. Vagyis csináltak egy Ausztria helyett négyet.”

Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről: „... Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az – akkor még osztráknak számító – nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak.

Edvard Beneš, Párizsi béketárgyalások

Gróf Károlyi Mihály ezt írja emlékirataiban: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.”

Lehetne a leírtakat sokkal jobban részletezni, de felesleges. Az itt leírt idézetekből világosan kitűnik, hogy mi az igazság, hát ne felejtsük el!

„Göncz László: A hazát nem a térképen kell keresni, hanem a szívben és lélekben!”

De lélek, az kell hozzá!