Az oldal létrehozásának célja és személyes hitvallásom
Érdekes sors jutott a Szelesteyeknek. Nagyon ősi időkre tekinthetnek vissza, a nemzet írásos történetének hajnalán elől álltak, majd középszerűségbe süllyedtek. Már a Jaák korszakban is titkok felhője lengi körül őket. Azokon az okleveleken, melyekben a kiterjedt família szerepel, többnyire a sokadik sorban jegyzik meg őket. Az, hogy a legfiatalabb hajtás voltak é, vagy valami családi viszály, terhelte őket, valószínűleg sohasem tudjuk meg. A sokak által felállított nemzetségi táblán sem tudták pontosan besorolni őket. Az 1221-es II. András féle adománylevélben, és az 1240-es évekbeli Szeleste eladományozásának ellentmondó oklevélben, szereplő rokonokról azonban teljes bizonysággal elmondható, hogy másodfokú unokatestvérnél, távolabbi vérségi viszony nem lehetséges. Jóval inkább elsőfokú, és megkockáztatom testvéri kötelékek sejthetők. Az újkori történettudományba is háttérbe szorulnak, sokszor kifelejtik, kihagyják őket a Jaák nemzetségből kisarjadt családok közül. Többnyire a grófi rangra emelkedett Niczky és az Anjou korban előkelő Sitkey családok kerülnek be a tudományos értekezésekbe. Vas megyében hallottam történész szájából: Igazából érthetetlen számomra, hogy az általunk ismert, dokumentálható, történeti korszakban, sohasem bírt jelentős birtokú famíliát, (A Dr. Borovzszky Samu szerkesztette Magyarország vármegyéi, Vasi kötetében 16 falut jegyez a családi csúcsponton), miért övezte Vas vármegyében a legelőkelőbbeknek kijáró tisztelet. Talán az őseredetben a megoldás, melynek szálainak kibogozására nem sok reményt fűzhetünk. A Jaákokat elsöpörték a Kőszegiek, majd jöttek a Kanizsayak, Nádasdyak, Batthyányok. Az újabb korokban, már nem született olyan nagy formátumú egyéniség, aki újra a régi magasságokba emelhette volna, és Fortuna sem, kényeztetett minket sohasem.
Oldalunkat elsősorban a világban szétszóródott famíliánknak, másodsorban amatőr kutatótársaimnak, harmadsorban a történelem az emberi lét iránt érdeklődő nagyközönségnek ajánlom szeretettel.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a külön nem jelölt részeket én írtam egy személyben. Nem feltétlenül a család teljességét, véleményét, világszemléletét tükrözi, bár remélem nem is tér el tőle a lényegi kérdésekben. A gondolataimért a felelősséget én vállalom. Közel ötven évesen találtam meg életcélomat, a régmúlt értékeinek felszínre segítését, népszerűsítését, egyszóval a krónikás szerepét.
Az oldalt szeretném úgy szerkeszteni, hogy minden Szelestey, aki szeretne hozzátenni, illetve a maga oldaláról, nézetéből láttatni a famíliát, önálló oldalakon, a saját neve alatt megtehesse.
A félreértések elkerülése végett szeretném azt is megjegyezni, hogy semmilyen formában nem akarom kisajátítani a témát. Nem szeretném, ha bárkinek bármilyen formában rossz érzései lennének ténykedésemmel kapcsolatban a legtágabb nagycsaládon belül. Amiért a családi képek és mai témák kapcsán szinte kizárólag szűkebb családommal mutatom meg, illetve be, egyetlen oka van, hogy vagy nincs anyagom a tágabb rokonságtól, vagy megszakadt a kapcsolatom velük, illetve nem jogosítottak fel kép, illetve adatközlésre. A családfát is úgy tervezem közreadni, hogy az 1920 előtt születettekkel fejezem be. Nehogy sértsem bármelyikünk intim szféráját. Korlátaimmal tisztában vagyok, és azzal is, hogy a Szelestey család kutatásával, elfelejtett értékeinek felelevenítésével, az ezer esztendő alatt rárakodott por lefújásával, egyetlen cél vezetett, hogy amit ők megéltek azt én, mint krónikás, papírra vessem és megmentsem őket a teljes feledéstől. Minden egyes soromat a jó szándék vezette. Tudom az, az út is ezzel van kikövezve, de remélem nem kerültem ennek csapdájába.
Szinte minden generációban volt a családban kutató, kutakodó, aki kisebb nagyobb mélységekig jutott, de sajnos komplett összefoglaló mű nem született. Többektől kaptam adatokat, pl. Lacitól Bobán, vagy Elemér bácsitól Szombathelyen. A 94 éves korában elhunyt Ilona (Lenkice) néni is sokat mesélt. Igazából, nagyapám Szelestey Antal (1904-1982) indított el ezen az úton, pedig ő csak annyit mondott e témakörben, „fiam, mi Alsó-Szelestei Szelesteyek vagyunk”.
A családhoz való kötődés is érdekes téma, van, aki valamilyen oknál, okoknál fogva fel sem hajlandó venni a kapcsolatot és vannak szívmelengető példák is. Mikor Szelestey leányági déd és ükunokák jelentkeznek, hogy ők is ide tartoznak. A legutóbbi találkozón is volt erre példa, idézem: „azt mondta nekem a nagymamám, hogy bárhol, bármikor, ha Szelesteyvel találkozol, üdvözöld rokoni szeretettel, mert aki így írja, mind vérrokon”. Nem akármekkora holdudvara van a famíliának.
Mindenkinek mást jelent a rokonság, a vérségi kapcsolat. Az emberek többségénél véget ér a nagyszülőnél, unokatestvérnél, nagybácsinál, nagynéninél. Én és a hozzám hasonlók, minden valaha élt és a családhoz bármilyen szálon kapcsolódó személyt közel éreznek magukhoz. Az intenzív kutatás éveiben, a régi levelekkel keltem és feküdtem. Együtt éltem a régiekkel, már hasonló szavakat használtam és névnapkor a 600 évvel ezelőtti családtag ugyanúgy eszembe jutott, mint a mai. Így voltam a szűk családi állapot előtti, nemzetségbeli rokonokkal is. Fantasztikus érzés, 8-900 évvel ezelőtti testvérek, mai utódainak találkozása. Sokan és joggal mondhatják, ilyen távlatban, már szinte az egész ország rokon, de azért mégis más és mégsem más, ez így együtt a nemzet. Természetesen nem kizárva senki mást, aki hazánkat minden értékével és hibájával jobban szereti minden más közösségnél, ez az ország. Sajnos kevesen vagyunk, akik így gondolják. A 2006-os jáki, 750 éves jubileum alkalmából szervezett Jaák nemzetségi találkozón kevesebben voltunk, mint a családin. A Niczky családdal, több szálon sikerült kapcsolatba kerülnöm a Kemények közül egyel, de sajnos a találkozón egyikük sem jelent meg. Külön feladatként élem meg a Szelestey család három ágának összehozását, melyet I. Ádám, (+1621 a ma élő összes Szelestey, utolsó közös őse) három fia indította meg. Részsikereket értem el, de egyszerre egy helyen még nem jött létre a találkozó. Sajnos az egységes SZELESTEY családot nem tudtam megteremteni és tovább gondolva az egész hazára ez a jellemző.
Központi tulajdonságot nehéz mondani a Szelesteyekre, de azért egy-két markáns tulajdonságot, egész távoli rokonok között is látok megegyezni. Kemény, nyakas, konok, kompromisszumra nem hajlandó, inkább törik, mint hajlik és nem felejt. Emellett egyenes, nem fut el a nehézségek elől és nagylelkű is, tud lenni. Az hogy melyik tulajdonság jó, vagy rossz, nézőpont kérdése.
Sajnos ma már családon belül is elidegenednek az emberek, ma már mindenki egyéniség a szó pejoratív értelmében. A gazdaság szempontjából, önálló vásárlóerő. Mert felülről nézve egy lényegű a társadalom. Ma már nem igaz a régi mondás, mely szerint a halott indián a jó indián, ma a jól fogyasztó indián a jó indián. Az, hogy elfogyassza maga alól a földgolyót, a „tőzsdét” irányítókat a legkevésbé sem érdekli. A közösségek szétverése a cél, kezdve az alapegységnél. Ha a családban megvan az erős erkölcsi, morális egység, akkor az önszabályzó, ha nincs, szabad préda. A következő szint a falu, ahol az ember együtt él a földdel, a Földért. Természetesen nem az üdülő, elővárosi faluról beszélek, ahol, ha kukorékol a kakas, vagy szellint a tehén, akkor a „városi” szomszéd rohan a hatósághoz. A mai város egy a valós élettől teljesen elfordult, idegen test. Ahol a lakosság 90%-a virtuális életben mozog, sajnos már a falvak nagy része is. A falvakban is a városi lét a példa, de úgy érzem, látom lassan, de biztosan egyre többen érzik, hogy nincs ez így jól, hogy a laptopot nem lehet megenni, mert rákkeltő és rágós is, hogy a csillogó Las Vegas mesevilága, nemcsak a saját éltető vízét szívja el, de átvitt értelemben a fél világét is. A napi húsz óra tv, mind agyat, mind a testet elsorvassza és zombikat termel elkábítva és elfordítva a valódi élet problémáitól. A minap egy reklámblokkban számoltak be arról, hogy a Való világ show műsor kiesett versenyzőit, olyan ünneplés és rajongás övezi amerre megjelennek, mintha legalább Kossuth díjas művészek, tudósok lennének. Ez már tényleg a vég kezdete. Nem az a baj elsősorban, hogy ilyen műsort leadnak, hanem az hogy nagy tömegek, melyek az eredendő emberi értékek mellett érzéketlenül elmennek ezeket az ízlés romboló szánalmas pénznyerő produktumokat életben tartják. A számítógép szívóerejét már meg sem említem annyira közismert.
Egy ősi magyar család tagjaként, úgy érzem mindenképpen szólnom kell, a hazaszeretetről a magyarságtudatról. Ha igen-nemet játszanánk, akkor azt mondanám konzervatív magyar vagyok. Ha itt kissé bővebben kifejthetem, akkor azt mondom, kompromisszumokra képes, de egyoldalúan sohasem. Úgy érzem tőlünk mindenki 100%-os toleranciát követel, de ha mi 50%-ost kérünk, még az Anktartiszon is felháborodnak. Ma a toleranciánál divatosabb szó nem létezik, globális szinten. Ez fantasztikus is lenne, ha mindenki mindenkit szeretne és a másik, fontosabb lenne saját magánál, de hát ez nincs így. Nyugodtan mondhatjuk, sajnos, mert az empátia valóban hiányzik, kiölték belőlünk, a nagy önmegvalósításban. Meglátásom szerint a leghangosabb tolerancia szócsövek mögött, legtöbbször önzés áll. Mindenki mindent toleráljon, legyen elégedett a legrosszabbal is a haszon meg jöjjön nekünk. Ha valaki nem tartja senkinél sem többre nemzetét, de senkinél kevesebbre sem, számára fontosabb és ezért érzékenyebben reagál nemzete gondjaira és problémáira, mint más nemzetekére, ráadásul ezt otthon, saját szülőföldjén teszi és az bántja, ha idegenek, vagy saját, gyökértelen honfitársai ezt nacionalizmusnak tartják, akkor én nacionalista vagyok. Az enciklopédiák szerint ez a nézet elvezethet az egyoldalú nemzeti elfogultsághoz. Úgy érzem jó esetben a feltételes mód meg is marad, ahogy nálam is. Nem szabad átesni a ló túloldalára, mert az nem is igaz, és többet árt, mint a semlegesség. Én azt szeretném, ha az unokámat nem gúnyolnák azért, ha Boldog Karácsonyt mond és nem Merry Christmast, mert ez nem azt jelenti, hogy analfabéta, csak azt, hogy magyar. Nagyon szürke lenne a világ, ha mindenki elől-gombolós szürke köpenyben járna, egyszerűen nem így lett kitalálva. Vannak ténylegesen globális méretű problémák, melyeket csak globálisan lehet megoldani, de a mindennapi élet saját folklór nélkül íztelen és értelmetlen. Nagyon fontos a kultúrák közötti átjárás, egymás megismerése, megbecsülése. Igaz viszont az a közmondás is, hogy zsák a foltját. Lehet ezt is tagadni, de felesleges. Ha erővel kényszerítik az is más, meg az is, ha elvtelenül, nekem mindegy alapon egyszerűen bármit felveszünk. Az hogy a tőlünk nyugatabbra élők, szerencsés földrajzi helyzetüknél fogva csak gyarapodtak, addig mi Európa kapuját védtük a keleti hódítókkal szemben és elvéreztünk. A köszönetet 90 éve nyögjük. Amit az I. Világháború után tettek velünk, azt sem megmagyarázni, sem elfelejteni nem lehet és nem is szabad. Valahogy úgy néz ki a képlet, egy kényszerből belesodort nemzetet, kollektív főbűnösnek kiáltottak ki, és nagyobb büntetést róttak rá, mint az összes többi, a háború kitörésében, sokkal nagyobb felelősségű és jelentőségű vesztesre összesen. Vajon miért? A fő válasz szerintem ősi, Európában a nekünk nem, de egymással rokon népek gyűrűjében, s a szemükben, mi mindig szálka voltunk, potenciális sakkfigurák akik lelkiismeret furdalás nélkül feláldozhatók, különböző szövetségi rendszerek szerint, s ha másra nem, arra feltétlenül büszkék lehetünk, hogy máig itt vagyunk, higgyék el tisztelt honfitársaim ez egyedülálló tett. Minden tisztességes ember számára, legyen az bármilyen náció, napnál világosabb, hogy minden egyetemes emberi értékrend szerint jogtalan, igazságtalan állapotot teremtettek. Az is az emberi természet szerint való, mely szerint az kiabál leghangosabban, bizonygatva igazát, akinek a háza ég. Nem ezzel a témával kell kelni feküdni, de amíg egy oda vissza megegyezés nem születik a kölcsönös hibák elismerése nem történik meg, szerintem teljes nyugvópont nem lehetséges. Mindez érzéseim mellett, mindig törekedtem, higgadt maradni, magyarnak lenni és nem magyarkodni. Mert természetesen nem minden jó, nem csak, az jó, ami magyar, sőt nagyon nagy hibáink is vannak a legnagyobb az összetartás hiánya. Minden népnek megvannak a maga értékei, csak ezeket a helyén kellene kezelni és nem a másik kárára, hanem a saját hasznára fordítani. Annak idején nemmel szavaztam az Unióra, ma sem tennék másként, de nem mások ellen, hanem magunk mellett. Az én olvasatomban szuverén erős, önálló államok között ezerszálú együttműködés lehet, mely hasznos és jó. De központi ukázokon alapuló szervezet, csak a központnak (középpontnak) jó. A magyar mezőgazdaság, amely egykor Lengyelország mellett Európa éléstára volt, most hol van? Mit is kell nekünk fogyasztani, ha akarjuk, ha nem? Ahogy mondják a bizalmat nehéz megszerezni, de könnyű elveszteni. Mivel elkerülhetetlen volt belépésünk, nem tudok mást tenni, mint bizakodni, hátha mindent rosszul látok. Szurkolok Európának, magyarként a világnak európaiként. Igazi magyar vagyok a szó, azon értelmében is, mely a jellemet mutatja. Jó szándékú, hevülékeny, a lelkesedés pillanatában, hegyeket megmozgató, mely lelkesedés sajnos egyik pillanatról a másikra kihűlhet, vagy legalább is langyossá válhat. Egy angol, vagy német ember kitűz egy célt, menetel feléje és menetel és menetel. Így születtek nagy birodalmak, óriási, tőkehalmozások. Jellemzően ez az északi típus sajátja, mi középen vagyunk ebben is, de inkább a déli oldalon. Mi erre képtelenek vagyunk. Pillanatok alatt többet elérünk, mint az említettek, de utána másfelé fordulunk, és nem építünk a meglévőre. Jó nem jó, ez van.
Egy nyugati menedzser, hajótörést szenved egy Csendes óceáni szigeten. Már hetek óta ott él és nap, mint nap figyeli a halászokat, munkájukat elemezve magában. Egyik délután odatelepszik egyikük mellé. Mi a munka rendje barátom, kérdezi? Reggel 4 kor kimegyek halászni, tízre végzek. A fogott halat feldolgozza a család ebédre és vacsorára. Ebéd után sziesztázunk, beszélgetünk. Estefelé kijövök, megnézni a naplementét. Na ide figyelj, mondok én neked valamit. Ha nem tízig halásznál, hanem délutánig, annyival több halat foghatnál, hogy felesleged lenne. Eladnád őket és vehetnél, több csónakot és még többet foghatnál. Így még több nyereséged lenne és már külföldre is eladhatnád a többletet, melyből feldolgozó üzemet is építhetnél. És mennyi idő alatt érhetném ezt el? – Kb. 15 év alatt. És, akkor mit tehetnék? Kiülhetnél egy nyugágyra és nézhetnéd a naplementét. Megütközve néz a halász a menedzserre. De hiszen én most is ezt teszem.
A világ fordulópont előtt áll, olyan előtt, mint eddig még sohasem a történelem körforgása alatt. Az örökös körforgásba, most először nyúlt olyan mélyen az ember, amilyenre még nem volt példa. Többször volt jégkorszak, felmelegedés, volt hogy szinte nullára kipusztult az élet, az ember megjelenése előtt, de hogy az ember ilyen mértékben megváltoztassa, kizökkentse a természetes medréből, ipari forradalmával és túlnépesedésével ilyen még nem volt. Senki nem tudhatja mi lesz 30 év múlva, csak reménykedhetünk, nemcsak mi magyarok, de bármely nemzet fiai, leányai, ha valami ez tényleg az egész és teljes emberiség problémája. Nem elég reménykedni, elgondolkodni, de tenni is kell, hogy az 1% esélyért, mit és hogyan kell változtatnunk.
Az úgynevezett nyugati típusú civilizációt alapjaiban kell megváltoztatni, mert ezt csak az nem látja, aki nem akarja, hogy nem fenntartható. Az egyéni ambíciót, ha nem váltja fel felelős közösségi gondolkodás az alapjaiban természetellenes, művi világszemlélet gyökeres megváltoztatásának igénye, akkor…?
Tévhit az, hogy csak az elesetteknek lesz nehéz, a legsikeresebbek is ugyanazokkal az állapotokkal kell majd szembenézniük! Figyeljünk egymásra a környezetünkre, földünkre és annyi pozitív dolgot cselekedjünk feléjük, amennyit magunknak elvárunk. Igényeinket ne Las Vegas határozza meg, hanem egy hortobágyi pásztor, aki a subája melegéből elégedetten szemléli nyáját. Higgyék el, sokkal jobban éreznék magukat.
Már most hallom a rengeteg ellen véleményt. Mit papol ez a korlátolt idealista, tudja miben élünk, tudja, hogy nem tudunk kiszállnia mókuskerékből, tudja, hogy a gyermekeinknek enni kell adni, tudja, hogy állás nélkül végünk, nyugati befektetők nélkül nincs gazdaságunk, hitelek nélkül összeomlunk, egyedül egy ország sem állhat fenn, a nemzetközi összefüggések nem kikerülhetők, mindig van kényszerhelyzet,… és ha még sincs?
Veszprém -Ják
2011. március 30.
Szelestey P. Attila
Múltmentő
Váci Mihály: Származás
Nem az jelöli a származást, rangot,
hogy kikre büszke valaki,
de az, hogy ővele kik büszkélkednek,
s kik szokták nevét féltve mondani.
Én nem mások érdemével dicsekszem:
nem azzal kezdem, - honnan származom.
Tenni szeretnék valamit először,
hogy kitűnjön: ki fogadhat fiának,
kinek rokonságára van jogom.
Szeretnék olyat tenni, - ó csak egyszer!
miről meglelt fiára ismer
sok egyszerű, távoli rokonom!
S míg tettemet emlegetik,
s komoly szavakkal nevezgetnek engem,
ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem:
- „Közülünk származik!”
Még egy gondolat Máraitól, a ma sikeresnek mondott embertípusról:
...kénytelen aszketikus lenni, mert önmegtagadás nélkül semmi sem érhető el, a lemondás azonban nem azért történik, ami az életnél több, hanem ami az életnél kevesebb. Ez a linkség. Amit az európai érvényesülés technikájával elér, nem dicsőség, legfeljebb siker, nem nagyság, legfeljebb hír, nem mű, legfeljebb mutatvány. A karriernek receptje van. Legfontosabb alkatrésze, mint tudjuk a szégyentelenség. Az arc hiánya. Senkiség kell hozzá.